Önbizalomhiány

-Én ezt nem értem. Ilyen még nem fordult elő velem!
-Talán ideges voltál!
-Nem, az elején minden rendben volt! Na még egy próbát...
-Áááááá!
-A francba!
-Talán csak... túlzottan akarod! Nem normális ez a vámpírok között?
-Nálam nem, édesem!
-Miattam van, ugye?
-Ezt meg hogy érted?
-Hát biztosan Buffyt kerested. Őt akartad. Nem engem akartál megharapni, csak éppen én voltam kéznél.
-Baromság!
-Tudom, nem vagyok az a fajta, akibe a vámpírok szívesen belemártják a fogukat. Mindig így megy tudod? "Vááá, olyan, mintha a nővérem lennél!" vagy: "Olyan jó barát vagy!"
-Szívesen megharapnálak. Már gondoltam rá.
-Mikor?
-Emlékszel, tavaly, amikor a bolyhos rózsaszín felsődet vetted fel orgonaszínű szoknyával...
-Sose gondoltam volna. Nagyon jól titkolod a vérvágyadat!
-Igen! Utálom, ha nyilvánvaló. Egy pillantás és grr! Szeretem a titkokat.
-És ha menne...
-Igen, HA menne. Igen.
-Figyelj, számomra ez nem olyan nagy veszteség!
-Nem kell, hogy vigasztalj!

-Csak százhuszonhat éves vagyok!
-Kíméletlen vagy önmagadhoz! Várjunk még fél órát és újrapróbáljuk! Vagy, ööö....

Több okból tettem fel ezt a párbeszédet Willow és Spike (a vámpír) között. Aki ismer, és olvassa a blogomat, már tudja, miért éppen ez a blog címe. Aki nem ismer, de érdeklem, most kicsit az én "rózsaszín felhőcske" világomba is beleláthat, ugyanis el tudom képzelni, hogy ilyen szituációban én is így viselkednék, mint Willow. Ami elég kínos, de hát ez vagyok én. Aki pedig nem ismer, de nem is nagyon érdeklem, az mosolyoghat egy kicsit ezen az abszurd jeleneten. A legjobb persze azonkívül, hogy egymás önbecsülését próbálják helyrehozni- a vámpír és az áldozat - amikor a végén Willow rádöbben, hogy azért ez mégiscsak túlzás, és leüti Spike-ot az asztali lámpával. Ez nem szerepel a párbeszédben, de enélkül nem lenne teljes a dolog. Remélem, tetszett!



Hozzá pedig egy remek kis nóta...