Rögtön a közepébe

Úgy érzem, kellene írnom valamit bevezetésként. A blogírásról vagy ilyesmiről... de inkább rögtön a lényegre térek.

Ma egészen jó napom volt. Ott aludtam a barátomnál, egész nap filmet néztünk és ki sem keltünk az ágyból. Aztán délután 4 óra felé végre hazakeveredtünk, de nem volt még kedvem otthon ücsörögni ilyen szép, napos időben, ezért inkább kivittem a kishúgomat sétálni. Zsolti ( így hívják a barátomat ) addig kint megvárt. Mikor kiértünk szólt, hogy be kell ugrania egy barátjához, de 20 perc és jön. Mondtam neki, addig sétálok a kicsivel. Persze még másfél óra múlva sem volt sehol, de akkor más 6 óra elmúlt és már sötétedett, így hazamentünk.
Persze nagyon haragudtam rá, hogy nem jutott eszébe kijönni szólni. Alaphelyzetben nem haragudnék, hiszen egy ilyen apróságnak minősül. Sokszor nem értem saját magam, hogyan tudok ilyen butaságokon kiakadni. Nem az zavar, ha mások hisztérikának néznek, de ha már én is annak tartom magam, az elég nagy baj.
Később beszéltünk MSN-en. Megírtam neki, mennyire haragszom, amiért nem volt képes szólni. Akkor ő sértődött meg. A beszélgetés végére pedig én. Így a nap végére már túl érzékeny is lettem.
A kapcsolatunkban elég durva hullámvölgyek vannak. Néha nagyon jó, néha nagyon rossz minden. Középút nem igazán van. Ez az eset csak egy apróság volt, tényleg az. Mégis elgondolkodtató.
Egy kapcsolat lényege nem mindig a boldogság. Ez nálunk tökéletesen érvényesül. Amikor mindent tökéletesnek látok, olyankor boldog vagyok és nagyon szerelmesnek érzem magam, de magammal nem vagyok kibékülve. Mert 100 üzenetet küldök Neki, mert folyton hiányzik, állandóan Vele akarok lenni. Ennek ő örül, gyakran mondogatja, de nem érzek viszonzást, legalábbis ilyen szinten. És ilyenkor magamra haragszom, rossz a közérzetem, valami hiányzik. Az egyensúly...önmagammal.
Minden tettemnél az a fontos, hogy a saját elvárásaimnak megfeleljek. Sosem gondoltam erre szándékosan, de ha valamilyen tettem ellentmond, vagy megszegi a saját kimondatlan szabályaimat, azt azonnal megérzem. Állandóan, gyomromban, a szívemben, a bőröm alatt... Sosem kellett a többi emberre hagyatkoznom, mert az én elvárásaim magammal szemben magasabbak, mint a többi emberrel szemben. Nem tudok hazudni, egyszerűen nem megy. Ha valamit elrontottam és tudom, hogy ha bevallom bajom származhat belőle, elmondom. Ezeket nem azért csinálom így, mert olyan jó ember vagyok, hanem mert mindenki elől elbújhatok, kivéve saját magam elől.
Nem szoktam túl sokat törődni ezzel...mármint elgondolkodni magamról, önismeret meg ilyenek. De ha valami nem stimmel, önkényesen gondoskodik róla a bűntudatom, vagy közérzetem, vagy nem is tudom, mi, de jelez nekem. Akkor is, ha nem akarom. Itt van a barátom, akivel lassan 2 éve vagyok együtt, és nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Gyűlölöm a gondolatot, de függök tőle. Ha megsért, megbánt, elfeledkezik rólam, legalább annyira haragszom önmagamra, amiért fáj, mint rá, amiért fájdalmat okozott. Nem tudtam megszokni, hogy van valaki, aki alaphelyzetben nem tartozik hozzám ( hiszen nem családtag vagy 10 éves barát ) és mégis hatással van rám. És függök tőle. Ha hétvégén nem ér rá: nem megyek sehová. Ha a délutáni programból nem lesz semmi, mert késik 4 órát: otthon ülök. Ha hisztizik, amiért bulizni megyek ( erről külön fogok beszélni, mert túl hosszú lenne ), akkor rossz közérzettel megyek el, akkor is, ha pontosan tudom, nincs rá okom. Meg kéne tanulnom magammal törődni, hogy ne ő legyen a központ állandóan. Csak nem tudom, hogyan. Több idő másokkal, például a legjobb barátnőmmel, mert mióta együtt vagyunk Zsoltival, eléggé elhanyagoltam. Ezt gyűlölöm, magamon is érzem a csajos esték, a nagy nevetések, a külön programok hiányát. Talán a kapcsolatunknak is jót tenne, és visszatalálnék önmagamhoz.