Harapj, vagy én haraplak

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam.
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak,
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek:
-Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni, s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj vagy én haraplak!

(József Attila)

Ha már a tökéletességnél tartunk...
Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni a vershez. Magába foglal mindent, ami csak eszembe jut, ha azt mondom: szerelem. Szenvedély, vágy, izgalom, őrület, boldogság, fájdalom...Még egy ilyen összetett és bonyolult érzést! Bánts, vagy én bántalak! Emellett pedig te vagy az életem. ÉN így éltem meg. Lehetséges, hogy minden szerelem más. Sokszor hallom ezt. Lehetséges: hiszen én is szeretem a párom, szeretek vele lenni, ragaszkodom hozzá, megbízom benne, fontos nekem. Ez a vers viszont arról a másikról szól. Nem a nyugodt, biztonságos érzelemről ami sokáig kitarthat és tudod, hogy nem érhet valódi fájdalom, hanem a másikról: amitől megjárod a mennyet vagy éppen a poklot-egy mosolyától az egyiket, rossz szavától a másikat. Mi ez, ha nem őrület?
Mindenkinek más. Nekem ilyen volt. Ilyen.
Amitől egyszerre nevetek és sírok, gyűlölök és imádok, kívánom, bár elmúlna, vagy még inkább: ha sosem lett volna..! mellette pedig, hogy örökké tartson.
Ebben nincs semmi nyugalom. Semmi harmónia. Ez maga a téboly.