EZ a tökéletesség...

Hosszú nap. Nem rossz, csak hosszú. Későn értem haza, aztán még sétáltunk egyet Zsoltival. Eléggé elfáradtam.
Emília amint beléptem odaszaladt hozzám és átölelt. Alig vártam, hogy minden dolgommal végezzek és felvihessem. Végre ennek is eljött az ideje. Nálunk nem úgy van, hogy egyszerűen betesszük az ágyába alvásidőkor, hanem aki épp felviszi vele marad, míg el nem alszik. Apa átöleli és halkan beszél hozzá míg el nem alszik. Barbi ( 15 éves húgom ) a hátát simogatja. Én énekelek és mesélek neki. Mindig meg tudom nyugtatni, akkor is, ha nagyon nyüszögős aznap este. Ma is sikerült. Meséltem neki, a mai napról kérdezgettem, majd énekeltem neki. Azt hittem elaludt, de hirtelen kimászott az ágyából azzal, hogy mellettem akar aludni. Odabújt hozzám a meleg, kicsi, puha testével és szuszogott a fülembe. Ilyenkor sosem tapasztalt békét érzek, egyszerűen bámulatos az érzés. Minden porcikájában tökéletes. Az összes testvérem az volt, de ilyen idős koromra tudom másképp is látni az ilyen apróságokat: már nem csak annyit látok, milyen aranyos. Látom, mennyire okos, kedves, mennyi szeretetet ad. Amikor belépek az ajtón, hozzám szalad és megölel. Vagy amikor mellém bújik és nem akarja elengedni a kezem még álmában sem. Azt érezteti velem, hogy fontos vagyok, mitöbb, nélkülözhetetlen. Úgy hozzászokok minden egyes nap a " felnőtt " élethez és emberekhez, hogy ilyenkor szinte elcsodálkozom olyan dolgokon, ami számára teljesen természetes. Mint az ölelés. Vagy egy puszi - csak úgy. A nap legcsodásabb része, amikor hozzám bújik, mindenről elfeledkezhetek és egyedül az jár a fejemben, milyen jó, milyen csodálatos, hogy ilyenek a kisbabák, és ami még jobb: hogy itthon is van egy, aki... nos igen, aki meg engem nyugtat meg, ha hisztis vagyok.