"A napjaimra telepedő sűrű köd néha zavarba ejtett. Meglepődtem, amikor egyszer csak a szobámban találtam magam, anélkül, hogy emlékeztem volna a haza vezető útra, vagy arra, hogy kinyitottam az ajtót. De nem bántam. Hogy néha elfeledkezzem az idő múlásáról-ez volt a legtöbb, amit mostanában az élettől vártam. "
"Néhány perccel később már az ágyamban feküdtem, és megadóan vártam, hogy a fájdalom végül leterítsen. Amikor megérkezett, valósággal megbénított: mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángatták belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő is telt el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. Feltehetően a szívem is vert egész idő alatt, de nem hallottam a pulzusom lüktetését, és úgy éreztem, a kezem elkékült a hidegtől. Összegömbölyödtem, és átkaroltam a bordáimat, nehogy széthulljak. Kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni a bénaságomba, a tagadásba, de nem sikerült. És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is. Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe-de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni."
"Ahhoz, hogy valami meggondolatlanságot kövessek el ..., jó adag leleményességre lenne szükségem-valószínűleg jóval többre, mint amennyi nekem van. De ha mégis megtalálnám a módját... Mindjárt jobban érezném magam, ha nem ragaszkodnék egy paktumhoz, amit a másik fél megszegett. Ha énbelőlem is esküszegő lenne. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése