2.

A távolban megnőttek a hullámok, dühösen ostromolták a sziklákat, nagy, fehér tajtékokat lövellve az égre. Még mindig állt a levegő, de a felhők egyre gyorsabban gomolyogtak odafönn. Ijesztő látvány volt-mintha a saját erejük hajtaná őket.
A sziklák sora úgy rajzolódott a hamuszínű égre, mint valami fekete kés recés éle. Eszembe jutott a nap, amikor Jacob először beszélt nekem Samről és a "bandájáról", miközben a fiúk- a vérfarkasok- levetették magukat a szikláról. Még mindig tisztán láttam magam előtt a zuhanó testeket, ahogy pörögnek a levegőben. Elképzeltem, milyen tökéletesen szabadnak érezném magam, amint zuhanok lefelé... Elképzeltem, milyen tisztán hallanám Edward dühös, bársonyos hangját a fejemben... Az az égő fájdalom újra föllobbant, erősebben, mint valaha.
Hogyan, mivel tudnám elfojtani? A fájdalom pillanatról pillanatra tűrhetetlenebb lett. A sziklákra és az őket csapkodó hullámokra meredtem.
Végül is, miért ne? Miért ne vessek véget a fájdalomnak ebben a pillanatban? ...
Arra már nem maradt időm, hogy másik ugróhelyet keressek-a vihar villámgyorsan közeledett. Már éreztem a szelet, a felhők pedig közelebb nyomakodtak a földhöz. És abban a pillanatban, ahogy a keskeny földút a sziklacsúcs köves peremébe torkollott, eleredt az eső, és az első cseppek az arcomba csaptak.
Nem nagyon kellett győzködnöm magam, hogy most, vagy soha, és innen vagy sehonnan-hiszen valójában amúgy is a csúcsról akartam ugrani! Ez volt az a kép, amelyet nem tudtam kiűzni a fejemből. Hosszú zuhanásra vágytam, repülésre.
Azzal persze tisztában voltam, hogy ez a legvakmerőbb, legostobább cselekedetem lesz az életben. A gondolatra elmosolyodtam. A fájdalmam máris csillapulni kezdett, mintha a testem tudná, hogy már csak néhány másodperc, és meghallom Edward hangját...
Nagyon messziről hallottam csak az óceán zúgását, jóval messzebbről, mint akkor, amikor még csak az ösvényen jártam. Amikor arra gondoltam, hogy milyen hideg lehet a víz, kicsit fintorogtam. De eszem ágában sem volt meghátrálni.
A szél örvénnyé kavarta az esőt körülöttem.
Kiléptem a sziklaperemre, szememet az előttem tátongó ürességre szegeztem. Mélyen beszívtam a levegőt, és benn is tartottam... vártam.
-Bella!
Elmosolyodtam, és kifújtam a levegőt.
Igen? Nem feleltem neki hangosan, attól féltem, ha meghallom a tulajdon hangomat, tönkreteszi ezt a csodálatos illúziót. Olyan valóságos volt, olyan közeli! Csak amikor haragudott rám valamiért, olyankor tudta pontosan felidézni emlékezetem a hangját- a bársonyos textúrát, a dallamos hanglejtést, ami a világ legtökéletesebb hangjává tette.
-Ne csináld ezt!- esedezett.
Te akartad, hogy ember maradjak- emlékeztettem. Hát akkor most figyelj!
-Kérlek! A kedvemért!
De ha egyszer ez az egyetlen módja, hogy velem legyél...
-Kérlek!-suttogta, de már alig hallottam a hangját a vihartól. A hajam összekuszálódott, a ruhám csuromvíz volt, mintha nem is az első, hanem a második ugrásomhoz készülődnék.
Lábujjhegyre ágaskodtam.
-Ne, Bella!- most már dühös volt, és ez annyira jól esett...
Elmosolyodtam, és magam elé nyújtottam a karomat, mintha fejesugráshoz készülődnék, az arcomat pedig odatartottam az esőnek. De túl erősen belém rögződött, amit éveken keresztül sulykoltak az uszodában- első alkalommal kizárólag lábbal előre! Előrehajoltam és összegörnyedtem, hogy nagyobb lendületet vegyek...
És levetettem magam a szikláról.