Kétszínűség

Nézz rám, a barátod vagyok!

Ha rád nézek, szemem ragyog,

Bajban mindig számíthatsz rám,

Mert itt vagyok, veled, az ám!

Voltunk szeretők, egy pár,
Ám az az idő elmúlt már.

Továbbléptem, mégis beszélek veled,
Mondd, ezt miért nem értékeled?

Túl vagyok rajtad, nem látod?
Téged utál a barátod!

Nekem itt az új boldogság,
Neked maradt szomorúság...

Nézd e képet! Szépek vagyunk!
Ölelkezve, vidáman mosolygunk!

Vedd már észre! Nem figyelsz? Hogy teheted?!
Nem látod, mily kedves vagyok veled??

Szándékosan neked mutatom,
Nézd csak, mindenhová kirakom!

Nézd, mit vesztettél! lásd!
Miért nem görbül le a szád??!

Semmi düh, vagy féltékenység?
Helyette figyelem, kedvesség?

Mit tegyek, hogy észrevedd,
Most már nem törődöm veled?!!

Való igaz, kémkedem utánad,
S ha te nem adsz kérdésemre választ,

Attól kérdem, ki sejtem, téged utál,
Remélem, velem talán még lepaktál...

Mégsem? Miért? Ez hogy lehet?
Talán rendbe jöhet az életed?

Nem ellenséged már, ki eddig volt?
Tervemen hogyan eshetett folt?

Hisz elmondtam, te vagy a fő bűnös,
Szíved fekete, kemény, hűvös,

Megbántottál, te dög! hazug! hűtlen!
Hamar ellenségeddel is megbeszélem...

Nem sikerült. Nem az már. Nem érdeklem.
Hidegen hagyja a véleményem.

Legyen így. Az élet vidám, a szerelem nagy,
Tudd meg, nem kellesz, közömbös vagy!

Mit neked adtam, most másnak adom,
A sorokban a nevedet átírom!

No jó, nem vagyok egy lángelme,
Mégis űz, hajt, nyomaszt egy eszme...

Tönkretettél! Minden a TE hibád volt!
Lelkiismeretemen nem eshet folt!

Tökéletes párod voltam,
Szerelmünket féltettem, óvtam...

Most kitárom a világnak régi titkainkat,
Engem sajnáljanak, téged utáljanak!

De ha meggondolnád magad,
Mindenem tárt karokkal fogad...!

Eltévedt báránykám! Sok az eltelt idő!
Fogadj vissza! Megváltoztam! Minő

Csodás volna, rádöbbenned,
Hogy csak, és csakis ÉN kellek neked!

Itt hagyok érted csapot-papot,
Új életet, új barátot,

Bár még játszom az eszem,
Úgy is, egyedül Te kellesz nekem!

Míg nem jössz rá, hogy így van,
Kinevetlek bánatodban!

Szomorú vagy? Kétségbeesett?
Arcom annál inkább nevet!

Kellett neked a szabadság?
Nesze, itt a nyomorúság!

Csak ha rendben lenne dolgod,
Jönnék rá, szerencsétlen vagyok!

Úgy kell neki! álszent módon
Bosszút állok! Hadd kínlódjon!

Ha mégis újra cseng a kacaj,
Akkor lesz csak valódi baj!

Rájövök: minek süket szövegem?
Látom, boldog lehet-nélkülem!
Addig is áskálódom, fúrok, majd újrakezdem

Magamhoz elvégre hűnek kell lennem!

Nem gyakran írok verseket. Az előző ( Vers ) már 10 év óta az első. Csak akkor írok, ha valami, vagy valaki megihlet. Mostanában olyan szinten felháborodtam egyes emberek undorító, gennyes, álszent és KÉTSZÍNŰ viselkedésén, hogy ebből csak egy jó sült ki. Ez a vers. Nem remekmű, nem tökéletes, sőt, nem is könyvbe, újságba való. Viszont kiadni a dühömet, tökéletes. Kicsit groteszknek tűnhet, ám ha a vers olvasói ismernék a múzsám, semmi groteszket nem találnának ebben a versben, de még csak hangyányi cinizmust sem.