3.

Sikoltottam, közben úgy hasítottam a levegőt, mint egy meteor, de ez nem a félelem, hanem az öröm sikolya volt. Éreztem a szél ellenállását, ahogy mindhiába próbálta fölvenni a harcot a legyőzhetetlen gravitációval, nekem feszült és körbeforgatott, mint egy rakétát, amely spirálban zuhan a föld felé.
Igen! Ez a szó visszhangzott a fejemben, miközben úgy hatoltam az óceán vizébe, mint kés a vajba. A víz jéghideg volt, még hidegebb, mint amitől tartottam, de valahogy ez is csak fokozta bennem az ujjongást.
Büszke voltam magamra, s közben egyre mélyebben ereszkedtem a jéghideg, fekete vízbe. Egyetlen másodpercig sem éreztem félelmet- csak az adrenalin tombolását az ereimben. A zuhanás tulajdonképpen nem is volt félelmetes. Hol marad akkor a kihívás?
És ebben a pillanatban elkapott az áramlat.
Eddig eszembe se jutott azon aggódni, mi történhet velem ugrás után, odalenn. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az igazi veszedelem ott les rám, mélyen a tajtékzó hullámok alatt.
Mintha a hullámok vívnának értem, ide-oda löködtek, mintha elhatározták volna, úgy osztoznak meg rajtam, hogy kettétépnek....
A haragvó tenger koromsötét volt: semmiféle fény nem jelezte, merre van a felszín. A gravitáció legyőzhetetlen, amikor a levegővel versenyzik, de a hullámokra nem hat- nem éreztem semmiféle lehúzó erőt, nem éreztem, hogy süllyednék. Csak az áramlat sodrását éreztem: ide-oda hajított, mint valami rongybabát.
Kétségbeesetten próbáltam tartalékolni a levegőt, szorosan rázártam az ajkam a maradék oxigénkészletemre.
Azon meg se lepődtem, hogy az Edward-káprázat a víz alatt is ott volt velem. Ennyivel tartozott nekem, ha meggondoljuk, hogy épp halni készültem. Azon viszont meglepődtem, hogy ebben az utóbbiban mennyire biztos voltam. Mindjárt megfulladok. Sőt, máris fuldoklom.
-Ússz tovább!- unszolt Edward hangja.
Merre? Sehol nem volt semmi, csak a sötétség. Nem volt mi felé úszni.
-Szedd össze magad!- parancsolta a hang. -Ne merd feladni!
A hideg víztől lassan érzéketlenné vált a karom meg a lábam. Már nem éreztem a hullámok lökdösését olyan erővel, mint korábban. Most már csak a szédülést éreztem, azt, ahogy tehetetlenül pörgök-forgok a vízben.
De azért hallgattam rá. Kényszerítettem a karomat, hogy előre nyúljon, a lábamat, hogy erősebben rúgjon, bár minden pillanatban más irányba fordultam. Ez az egész teljesen fölösleges. Akkor meg minek?
-A fenébe is, Bella, ne add föl!- kiáltotta a hang a fejemben. -Küzdj!
Miért?
Nem akartam tovább küzdeni. Nem csak a szédülés meg a hideg miatt, mert kimerült izmaim nem engedelmeskedtek akaratomnak többé. Hanem mert majdhogynem örültem neki, hogy mindjárt vége az egésznek. Jó nekem itt, ahol vagyok. Ez könnyebb halál, mint néhány másik, amivel szembe kellett néznem. Furcsán békés...
Láttam őt, és nem volt kedvem tovább küzdeni... Persze haragszik, amiért nem küzdök tovább. A fogát összeszorítja, orrcimpája kitágul a dühtől.
-Ne, Bella! Ne!
A fülem telement jeges vízzel, de azért a hangját tisztábban hallottam, mint valaha. Nem ügyeltem rá, hogy mit mond, hanem csak magára a hangra figyeltem. Miért küzdenék az életemért, amikor itt és most olyan boldog vagyok? Bár a tüdőm égett, levegő után sóvárogva, és a lábamba beleállt a görcs a jeges hidegtől, elégedett voltam. Már egészen elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni.
Márpedig most boldog voltam. Olyan boldog, hogy jó ötletnek tűnt belehalni.
Ebben a pillanatban az áramlat megragadott, és nekivágott valami keménynek. A mellkasom úgy csapódott a sötétben láthatatlan sziklának, mint valami vaskorlátnak, a levegő sziszegve szökött ki a tüdőmből, és ezüstös buborékok sűrű fellegében lebegett fölfelé. Sós víz égette és fojtogatta a torkom. A vasrúd mintha magához rántott volna, elszakított Edwardtól, le a sötétségbe, a tenger fenekére.
Isten veled, szeretlek! Ez volt az utolsó gondolatom.