Gyakran úgy érzem, az érzéseim annyira elhatalmasodnak rajtam, hogy már... egyszerűen fojtogatnak. A düh, a tehetetlenség, amikor a kettő egyszerre talál meg, és akkor úgy érzem, nem vagyok ura a cselekedeteimnek.
Ilyenkor viszont kezdek érteni dolgokat. Megértem, az emberek közül páran miért vagdossák magukat, amikor így éreznek, megértem a nyugtatót, az alkoholt, a drogot; megértem azt, hogy egy intelligens ember miért tesz kárt önmagában, minden jobb meggyőződése ellenére. Csak rövid ideig, de értem. Értem az önzésüket, ami akkor nem önzés, hanem talán... önvédelem..? Kell ilyenkor valami, ami eltereli a figyelmemet, valami kapaszkodó, ami segít, hogy ne érezzem azt: megőrülök.
Nem mintha drogozni akarnék, nem is fogok, hiszen nem az egész életem ilyen, ezek csak aránylag rövid, ám gyakori "közjátékok", és a pillanatnyi őrületet kéne levezetnem. Általában próbálok pozitívan gondolkodni, jót feltételezni, akár emberekről, helyzetekről a jövőről, és majdnem bármiről. Haragtartó sem vagyok, hosszú idő, masszív munkája kell ahhoz, hogy valaki végleg elmarjon maga mellől, és talán mindig van visszaút. De az ilyen percekben félek. Ha ez az érzés, és a lehetőség megtalálja egymást egy ilyen alkalommal, annak vajon mi lesz a vége?
Szerintem ez a kép tökéletes.
A vég az mindig, homályos, de a végéig foghatja valaki a kezed s szól mikor úgy véli, neked ez már árt, s nem önvédelem, nem bekorlátozva mindezzel csak segítséget nyújtva. Van ki az év során egyszer ölel, de van ki mindig ölel még akkor is mikor te nem szeretnéd, akkor persze kellemetlen, de milyen jó a jövőből visszanézve, hogy nem engedett el? Szerintem ez jó dolog, hogy mindig van valaki aki így tesz .
VálaszTörlésÜdv.: Yoke