Szenteste előtti nap, 2012

Nagyon rég nem írtam ide. Az életem azóta gyökeresen megváltozott. Újra hozzányúltam ehhez a virtuális naplóhoz, hogy valahogy kiadhassam magamból ezt a sok szart.
Dióhéjban csak annyi, ez idő alatt, míg "távol voltam" (hehe) kisbabám született, aki már tíz hónapos. Gyönyörű, okos, élénk, fantasztikus kislány, szabályosan imádom őt.
Azt reméltem, nekem is családom lesz, ez volt a legnagyobb vágyam. Hát, a babám születése után körülbelül nyolc hónapig húztuk egymás mellett az apjával. Azután elköltöztem tőle. Minden összeomlott. Két hónap alatt háromszor költöztem a kicsivel, elfelejtettem már milyen is biztonságban érezni magam (magunkat). Akkor kerültünk ide, ahol most is lakunk, anya férjének a házába. Ide, ahol kezdődött a kicsi apjával az együttélés. Csak most jóval drágább az egész.
Közben csinálok egy programot is. Önsegítő közösségbe járok és terápiás beszélgetésekre. Komolyan gondolkodtam azon, hogy talán ez mentette meg az életem ez idő alatt. Az egyetlen igazán biztos pont, ami egy pillanatig sem szűnt meg annak lenni. Egy oldalról tehát fantasztikus, egy másikról viszont megnehezítette az életem. Ugyanis kezdek nem bedőlni a hazugságoknak. Se másénak, se a magaménak. Kezdenek előjönni emlékek a gyerekkoromból, a múltamból, melyek hosszú ideje eszembe sem jutottak, viszont a mai napig hatással vannak a személyiségemre, az érzéseimre. Úgyhogy (mivel még mindig csak az elején tartok) tele vagyok iszonyatos haraggal és bánattal. Egyik pillanatban úgy érzem, erős leszek, a kislányomért, magamért és menni fog, máskor teljesen összeomlok és szeretném megölni magam. Nem fogom megtenni, főleg a kislányom miatt, de az érzés ettől még határozottan bennem van.

Na és a jelen. 
Holnap szenteste. Eleinte persze teljesen odavoltam, tervezgettem, mit fogok csinálni ennivalót, például nekem a karácsony nem karácsony mákos és diós bejgli nélkül. Képzeletben egy nagy adag húslevest főztem, rántott halat rizzsel, a karácsony napjaira töltött káposztát, és összesen legalább háromféle süteményt.
Aztán rájöttem, milyen ostoba vagyok. Magamnak mi a francért csináljam ezt a felhajtást? Tavaly volt értelme, bár az is elég szarul sikerült (másfél nap kritikán aluli volt, a másik másfél meg csodás). Igen, most itt van a kislányom. De ez is csak azt juttatja az eszembe, hogy milyen elkeserítő, hogy az ő kedvéért sem tudok kicsit örülni, csak egy egészen picit legalább. 
Magányos vagyok. Húszas éveim elején máris úgy érzem, ennyi volt, nem lesz jobb soha. És mi a poén az egészben? Érzem, ez a sok szörnyű érzés mind itt kavarog bennem, és mégsem veszem magam komolyan, képzeletben legyintek egyet. Soha életemben nem vettek komolyan. Annyiszor voltak a könnyeim egy legyintéssel elintézve, hogy szégyellem őket. Ügyesen megtanultam magamba fojtani mindent. És most úgy érzem, megfulladok.
Karácsony, szeretet, hála? Helyettük csak borzalmas önutálat, amiért nem érzek semmit, csak ezt a bénító, torokszorító kínt. 
Na nem mondom, hogy ez nem múlik el néha, egy-egy órára. Olyankor jól érzem magam, és újra feltámad a hitem. Mégis, miért jutok utána mindig ide???