FEBRUÁR
Hm, a szerelem, olyan lehet, mint…
Stella Randolph, akinek varrószalonja van a városban, az idén húsz valentin napi üdvözlőlapot kapott – egyet Paul Newmantől, egyet Robert Redfordtól, aztán John Travoltától… sőt egyet még a Kiss együttesből Ace Frechleytől is. Ott sorakoznak kihajtva az ágyával szemközti fiókos szekrényen, sápadtan világít rájuk a hold. Mindet ő küldte saját magának, az idén is, mint mindig.
A szerelem olyan lehet, mint egy csók naplementekor… vagy igen, olyan, mint a szerelmes regények végén az utolsó csók, az az igazi… olyan lehet, mint a rózsák az alkonyati fényben.
A városban persze kinevetik, hát hogyne nevetnék ki. A kölykök kicsúfolják, és lopva vihorásznak rajta, s néha, ha az utca túlsó felén kellő biztonságban érzik magukat, és Neary rendőrbiztos sincs a közelben, csúfondáros, éles szopránjukon „digi-dagi-dagadék”-ot kiabálnak át rá, de akkor is, ő tudja, milyen a szerelem, és milyen a hold. A szalonja lassanként csődbe megy, ő meg túl kövér, de ezen az álmodozós éjszakán, mikor a hold átható kék fénnyel világít be a zúzmarás ablakon, mégis úgy érzi, jöhet még szerelem, szerelem és a nyár illata, ahogy érte jön majd…
A szerelem olyan lehet, mint egy férfi borostás álla, mely szúr és kapar…
És hirtelen kaparászás hallatszik az ablak felől.
A könyökére támaszkodik, lecsúszik róla a takaró. A holdfényt sötét árnyék takarja el – alaktalan, de igen, ez valami férfi, és rögtön arra gondol: Csak álmodom… de álmomban beengedem, álmomban én magam fogom beengedni. Talán mocskosan hangzik a szó, de csak ahogy az emberek használják, igazából tiszta, és ez a helyes szó rá: a szerelem olyan, mint amikor a férfi megkíván egy nőt.
Felkel, meg van győződve róla, hogy ez csak álom, mert az ablakon tényleg ott egy előregörnyedő férfi, ismeri is, mindennap ott megy el mellette az utcán. Hisz ez…
Jön, jön a szerelem értem, értem jött a szerelem.
De ahogy kövérkés ujjai az ablakpárkányhoz érnek, látja, hogy ez egyáltalán nem férfi, az egy állat ott kinn, hatalmas, bozontos farkas, mancsa már a külső párkányon, lába hátsójáig a hóba süpped, amelyet a ház nyugati oldalához hordott a szél, itt kint, a külvárosban.
De hát ma valentin nap van, és a szerelemnek kell jönnie, gondolja; még álmában is becsapta a szeme. Ez egy férfi, méghozzá az a bizonyos férfi, és milyen veszedelmesen jóképű.
Veszedelem, igen a szerelem veszedelem!
És eljött ezen a holdfényes éjszakán, érte jött, és őt akarja…
Feltépi az ablakot, és csak a betörő hideg, amely átjárja könnyű hálóingét, ébreszti rá, hogy ez nem álom, A férfi eltűnt, és félájultan rádöbben, soha nem is volt ott. Remegve, tapogatózva lép hátra, a farkas egyetlen ugrással a szobában van, s ahogy megrázza magát, a hó álomszerűén, akár a vattacukor száll a holdfényben.
De hát a szerelem! A szerelem olyan.., olyan, mint egy sikoly.
Túl későn jut eszébe Arnie Westrum, akit széttépve találtak meg a bakterházban, nem messze a várostól. Túl későn… A farkas nesztelenül közelít hozzá, hideg, sárga szemében kéjesen villan a fény. Stella Randolph lassan hátrál férfit soha nem látott ágya felé, míg kövérkés térdhajlata a széléhez nem ér, és akkor összeesik.
A holdfény ezüstös csíkokat vet az állat bundájára.
A komódon megrezzennek a Valentine-napi üdvözlőlapok az ablakon át betóduló széllökéstől, lustán himbálózva leesik az egyik, hangtalanul, nagy íveket ír le a levegőben.
Már az ágyon, a torka mellett az egyik mancsa, érezni a leheletét… forró, de valahogy mégsem kellemetlen. Sárga szeme rámered.
– Szerelem – suttogja, és lehunyja szemét.
És ráesik.
A szerelem, akár a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése