A példakép

"Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj. Mindnyájan, akik a földön élünk, tele vagyunk hibákkal, ez nem is lehet másképp. De én bízom benne, hogy egyszer majd, ha romlandó testünket levetjük, hibáinkat is levetkőzzük. Halandó testünkkel együtt akkor minden bűn lehull rólunk, és csak a lélek szikrázik majd, a testetlen és megfoghatatlan szellem, olyan ragyogó tisztán, mint ahogyan a Teremtő belénk lehelte. És a lélek visszatér oda, ahonnan jött, talán valamely, az embernél magasabb rendű lénybe. Talán a dicsőség fokozatait járja meg, a gyenge emberi lélek tündöklő szeráfi magasságokba emelkedik. Az az egy biztos, hogy az emberi lélek nem aljasodik gonosz, ördögi lélekké. Nem, ez lehetetlen. Én valami egészen mást hiszek, valamit, amire nem tanított seki, és erről nagyon ritkán beszélek. De ehhez a hitemhez ragaszkodom, ebben a hitben boldog vagyok, mert reményt merítek belőle; hiszen, hogy az örökkévalóság pihenés lesz, boldog otthon, nem pedig rémség és borzalom. És ez a hitem tanított meg arra, hogy különbséget tegyek a bűnös és vétke között. A vétektől irtózom, de a bűnösnek őszintén meg tudok bocsájtani, a bosszúállás gondolata nem dúlja fel szívemet, az igazságtalanság és a megaláztatás sohasem fáj túlságosan, nyugodtan élek, és békésen várom az élet végét."