Állandóan úgy érzem, ha nem lenne mellettem pár ember akikhez ragaszkodhatok, akik "vigyáznak rám", elvesznék a világban. Amikor épp minden rendben, akkor megvagyok, de amint probléma merül fel, fuccs az önbizalomnak. Hiányzik a kapaszkodó. Annyira nem vagyok talpraesett, hogy az már fáj. Apa erre azt mondja: életképtelen.
Talán igaza is van. El kellene mennem. Teljesen egyedül, mindenki nélkül, biztos pontok nélkül, megpróbálni, vajon menne e egyedül, vagy belebuknék az egészbe.
Talán meg is teszem.
Kettővel kevesebb "talán", és valósággá is válik majd.
Azért vannak az emberek körülötted, hogy ne egyedül kelljen. Vajon ki állítja, hogy kötelező segítség nélkül megállni a lábunkon a világban? Asszem az az állatvilág inkább nem? Mi emberek itt vagyunk egymásnak, és ez így helyes. Nincs szükség menekülésre, hogy felfedezd menne-e egyedül, mert az ember társas lény, nem kell magányosnak lennie. Hála Istennek soha! Így lettünk teremtve, elvileg azért, hogy ne legyünk magányosak, és vigyázzunk egymásra Hm?
VálaszTörlés