Ne töprengj a múlton...

Sokszor hallottam már, hogy  túl sokat gondolkodom azon, ami már elmúlt. Hogy a jelenre kell koncentrálni és a múltat egyszerűen lezárni.
Persze nekem sosem sikerült. Mindig éreztem, hogy valami nem stimmel. És nem is véletlenül: tényleg rohadtul nem stimmeltek a dolgok.
Talán most örülnöm kéne, hogy most már kezd a helyére kerülni minden. Nagyon hosszú időbe fog telni, de már az utat járom. Azt hittem, amikor ez megtörténik, az egy emelkedett, boldog állapot lesz, a tisztánlátás öröme, ami olyan hosszú ideig nem adatott meg nekem. Persze rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nincs benne semmi öröm. Ha már hasonlítanom kéne valamihez, akkor olyan, mint egy kibaszott nagy pofon, ami csak nem múlik el.
Meg lehet magyarázni, racionalizálni, jónak és érthetőnek feltüntetni azt, ami valójában a velejéig romlott. El lehet hitetni a másikkal a legönzőbb dologról is, hogy az helyénvaló. De aztán, ahogy telik az idő, és az ember még mindig gondolkodik, még mindig nem érti, miért érez úgy, ahogy? miért, és igazából mi fáj neki annyira, miért érzi, hogy: igen, valami itt baromira nem stimmel, a zsigereimben érzem, de MI AZ?
Attól, mert nem veszünk tudomást a múlt fájdalmairól, attól még azok jelen vannak. És ilyenkor szükséges a múltat felidézni. Például írni egy önéletrajzot, na persze nem a megszokott stílusban, mint amit egy állásra való jelentkezés során adunk be, amiben igyekszünk szépíteni, jobbnak beállítani mindent, amit csak lehet (és lehetőleg minél rövidebben és lényegre törőbben). Nem, itt jó hosszan, minél részletesebben és kizárólag őszintén szabad írni. Eleinte nehéz lesz, a kisgyerekkorból leginkább a többiek emlékeire hagyatkozhatunk. De aztán, ahogy haladunk előre, előtörnek a saját emlékek, elkezdünk ugrálni az időben. Nem biztos, hogy sorban tudunk menni, az emlékezés már csak ilyen. Lehet, hogy hirtelen egy néhány évvel ezelőtti emlék ugrik be. Valami rossz, valami olyan kínos és fájdalmas, hogy idáig - ha nem is tudatosan - igyekeztünk nem venni róla tudomást, egyszerűen elfelejteni. Talán olyan fájdalmas, hogy mindent lerombolna, amiben addig hittünk.
Az emberi agy csodálatosan működik. Nem én találtam ki, hanem szakemberek mondták nekem, hogy amikor valaki egy ilyen folyamaton megy keresztül, hogy megpróbálja felidézni a múltat, eleinte nehezen megy, főleg a rossz emlékekkel kapcsolatban. Ha minden rossz emlék hirtelen beugrana, azt nem tudnánk feldolgozni, ezért ez lassú folyamat.
Velem volt olyan, hogy másfél évvel ezelőtti dologra sem emlékeztem, csak mert az annyira rosszul esett, és ha jobban átgondoltam volna, akkor ellentmondott volna annak, amit hinnem kellett. Így hát megmaradtam abban a ködös állapotban, mint addig. És minden egyre csak rosszabb lett, egyszerűen széthullott körülöttem. Még ma is tartana, ha én magam nem hullottam volna szét lelkileg, olyannyira, hogy... hát, ha teljesen nem is, de kezdtem elérni a saját mélypontomat. Ki hitte volna, hogy ez segít majd abban, hogy felébredjek...?
Persze még messze nem tartok ott, ahol szeretnék. Ez még csak a kezdet, de végre igyekszem egy őszinte, tiszta és tudatos élet felé haladni.
Mindenkinek, akinek szüksége lehet rá: https://sites.google.com/site/acahungary/irodalom/megoldas
https://sites.google.com/site/acahungary/irodalom