Az a fajta őszi délután volt, amely ki tudja, milyen gondolatokat sugall a magányos nőknek. S az ősz és a magány mélabúja ott tükröződött a királyné arcán, s még mosolyában is, mellyel Aigisztoszt köszöntötte.
-Látod, ugye -kezdte mindjárt Aigisztosz, aki immár nem rongyokat hordott, hanem elegáns bársonyruhát, brokát mellénnyel, frissen volt borotválva, friss és fiatalos volt maga is- micsoda férjed van! Itthagy téged faképnél, magadban, hogy más feleségének a visszaszerzésén fáradozzék. Ahelyett, hogy a magáéra gondolna!
Klütaimnésztra sóhajtott és mentegetni próbálta férjét: -De tudod, mégiscsak a sógornőjéről van szó.
-De nem a feleségéről... lenne csak nekem olyan feleségem, mint te: felőlem ugyan bárki elvihetné a másét! No persze, neki az emlékmű kell. Ha neked volnék, bizony fel is raknám a fejére!
Klütaimnésztra úgy tett, mintha munkához látna, mintha szőne valamit. De keze kedvetlenül, lassan mozgott, s el-elidőzött a fonalak szövevényén; s az asszony közben álmainak szövevényére gondolt. Helyesen állítja elénk Aiszkhülosz tragédiája: képzelődő volt ő valóban. S a képzelőerő, tudjuk jól, az érzékiség gyökere. Klütaimnésztra nem tudta, hogy képzelődő, s nem tudta azt sem, hogy a képzelőerő, tudjuk jól, az érzékiség gyökere, de érezte a zavaros és csalóka ábrándokat és a húsnál is mélyebbről jövő, titkos ösztönzést, amely úgy borzongatta testét, mint a márciusi szellő.
-Heléna nővéred... -folytatta Aigisztosz halkabban, olyan kellemes, duruzsoló hangon, aminek hallatára a fül mintha még jobban ki akarna tárulni, hogy teljesebben fogadja magába. -Heléna nővéred legalább kimulatja magát. Ő nem tagadta meg magától szeszélyének kielégítését. És úgy látszik, nem is bánta meg. (...) Parisz- súgta lassan, lágyan a fülébe. -Parisz - ismételte egy sóhajtásban- és Heléna...
E néhány szó a végsőkig fokozta a nő zavarát. Már régóta gondolt rá magában. Képzelődő agyába, akár az afrikai szél a márciusi estékbe, behatolt a kíváncsiság: milyen érzések, milyen zaklatott gondolatok ébredhettek Helénában, a Parisznak való első felajánlkozás percében? Ha megpróbálta elképzelni nővérének e házasságtörő ölelését -ezt a vággyal és rémképekkel teli ölelést, melyben oly látomásszerűen keveredett gyönyör és félelem, tétovázás és elragadtatás, rémület és bátorság, szégyen és szerelem- ha megpróbálta elképzelni, belesápadt. És el kellett sápadnia most is, és halványsága mintha ugyanannak a gyönyörnek az árnyéka lett volna az est árnyékában. Egyszer csak ráébredt, hogy lélegzetvétele megváltozott, lihegő lett és akadozó, és égette a torkát. Észrevette ezt Aigisztosz is, és egyre merészebb lett.
-Tudod -mondta még közelebb hajolva- az utóbbi időben bizony én is megtettem a magamét. Számos nővel akadt dolgom, olyanokkal, akik addig csak a férjüket ismerték. És akárcsak Heléna, nem bánták meg ők sem. Sőt... utána be is vallották, hogy semmilyen ölelés nem oly gazdag, olyan teljes... A nő voltaképp nem akkor születik a gyönyörre, amikor először kerül össze egy férfival, hanem akkor, amikor először csalja meg.
Ezt még Klütaimnésztra is soknak találta, s megpróbált fellázadni: -De Aigisztosz, hát így kell beszélni egy királynéval?
-Azt gondolod, Parisz olyan másként beszélt? Aztán meg egy királynénak nem csak a trónon kell együtt ülnie a királlyal. A nővéred, Heléna, szintén királyné volt; s a trónon Meneláosszal volt együtt, másutt meg...
Klütaimnésztra felsóhajtott. Egy pillanatig azt hitte, sikerül ismét megtalálnia a méltóságát. De ez az újabb célzás Helénára azt tette vele, amit a gyümölcsösben a szél, amely mintha belülről duzzasztaná a fák lombjait. Aigisztosz, akinek figyelmét nem kerülte el a hatás, alig észrevehetően elmosolyodott.
-Milyen bátor asszony a nővéred! Csodálom őt... Heléna tudta, hogy a ti erényetek nem más, mint gyávaság.
Klütaimnésztra igyekezett távolabbra kerülni tőle, s néhány lépést tett. Tiltakozni szeretett volna, de úgy érezte, szellemek szállják meg, s Aigisztosz idézi őket. Mintha mindaz, amit érzett, Aigisztoszban nyerne hangot, mintha Aigisztosz megfoghatatlan módon hozzá tartozna, saját lényének része lenne már. (...)
-Milyen szomorú nép is az álmoké... Milyen gyötrődve vágyakozhatnak, hogy hús-vérré váljanak, és igazán szeressenek... akár a te álmaid Klütaimnésztra! Akár a te álmaid!
Aigisztosz elhallgatott, és reszkető csönd hullott kettejük közé. A nap lenyugodott már; az este hosszan és feketén nyúlt el a tájon. Ebben a nyugtalanító, kétes órában az asszony úgy érezte, úrrá lesz rajta a végzet vas akarata, amely megfosztja őt a magáétól, mely megsemmisíti, felszívja, s ugyanakkor meggyőzi és meghajlítja az övét. Az a nyugtalanító és kétes óra volt ez- a homályban érezte Aigisztosz lélegzetét-, amelynek árnya belénk hatol és sötétre festi vérünket. Klütaimnésztre és Aigisztosz közel voltak most és egymást nézték. Aigisztosz lehelete az asszony haját érte; a sötétségben csak a szemük villogott. Aztán Klütaimnésztra forrósodni érezte a haján Aigisztosz lélegzetét s arcán a meleg leheletet, mely meglegyintette lecsukódó szemhéját. Aztán hirtelen a férfi szorító-hajlító karjai közt találta magát; Aigisztosz pedig érezte, amint az asszony teste feloldódik, ellazul, és maga is türelmetlen szerelem-várássá változik a karjában.
A gyönyörnek ebben a percében felkavarodtak a legrejtettebb ösztönök, s szélrohamként rázták meg testüket. És nem Klütaimnésztra birtoklása volt, ami gyönyörrel töltötte el Aigisztoszt, nem: hanem Agamemnón feleségének birtoklása. Egy pillanatra maga előtt látta őt, a királyok fejét, a görögök vezérét, amint háborúba parancsol és halálba küld, nagy sisakjával a fején, látta, őt, a királyok leghatalmasabbikát. Egy pillanatig látta gőgösen és tollasan, felemelt karral, amint akarata alá hajt mindenkit. És ekkor feltajtékzott vérében a kielégített bosszú, az oly rég áhított megszégyenítés öröme. Végre megkaptad, Agamemnón!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése