Mostanság

Mostanság van egy elég nagy problémám. Nem tudok érezni.
Persze hülyén hangzik. Mégis így van. Bármi történik velem, nem tudom teljesen átélni, ha jó, ha rossz. Ilyen még sosem történt velem. Sírni sem tudok igazán. Borzasztóan üresnek érzem magam. Semmi sem érdekel.
Ha kicsit iszom, akkor meg hirtelen előtör az összes elfojtott érzés. És megállíthatatlan. Majdhogynem rohamot kapok. Mindent csak később fogok fel, van, hogy csak napokkal később tudatosulnak bennem a dolgok. Azokban a percekben pedig csak mosolygok, amikor ordítanom kéne. Persze ennek van jó oldala is: hidegebb fejjel tudok dönteni, vagy reagálni dolgokra. Hogy ez jó-e, nem tudnám megmondani. Valószínűleg igen, hiszen régebben pont ezt akartam. Csak nem tudom, milyen lesz a következő alkalom, amikor majd kirobban belőlem minden. Akkor egyedül leszek majd. Talán összetörök pár dolgot. Ki tudja, talán magamat is, de ez nem valószínű. Aztán kijövök a szobából, mosolygok, és azt mondom, hogy minden rendben. Ezt is fogom hinni. Holott semmi sem változott.
De változott. Túlvagyok életem első önzetlen döntésén. Azt hiszem. És a következményein is túl leszek, tudom. Előbb-utóbb. Csak azt sajnálom, hogy nem létezik olyan, hogy tiszta lap... hiába hisszük. Olyan nincs és kész. Mindenképp kihat az életünkre az előző, bármi legyen is az. Új iskola, munkahely, stílus, barátság, kapcsolat... az előző emléke nem hagy nyugodni. És hogyan próbáljak mást, ha egyfolytában az előző "hatás" alatt állok?
Hogyan is? Hát akarattal.