Költözés

19 éves vagyok. Még egy évem van hátra az iskolából.
Mivel itthon lakom, természetesen nekem is be kell szállnom a házimunkába, segítenem kell. Nincs olyan sok dolgom, de ha valami nincs elvégezve, a szüleim kitalálnak büntetést. Igen, ez komoly. A barátnőim megmosolyognak érte, de nálunk még létezik szobafogság. A korom senkit sem érdekel. Mivel tudják, hogy mással nem tudnak "megfogni", kitalálják azt, hogy 1-2 hétig nem mehetek sehová.
A barátom megkérdezett: és mit tesznek, ha mégis eljössz? Nem tehetnek semmit, költözz hozzám. Szeretsz, szeretlek, minden rendben, mondjuk inkább 2-3 hónap múlva lehetne ez tökéletes, mert addigra lesz befejezve a ház, de ha akarsz most is jöhetsz. Pakolj, és gyere.
Első hallásra érdekesnek tűnt a gondolat. Az újdonság varázsa miatt is nyilván, hiszen eddig még a családomon kívül senkivel sem éltem együtt. Csábított a tökéletes szabadság gondolata is, hiszen nem szólna bele az égvilágon senki sem abba, mit teszek ( persze érthető korlátokon belül...). Ez szerintem persze nem így van. Mindenki függ valakitől, mint ahogyan most én a szüleimtől, úgy később: tőle.
Majd rájöttem: ha a szobafogságot gyerekes, buta büntetésnek gondoltam, hát ha emiatt döntenék a költözés mellett, nálam nagyobb ostoba nem létezne a világon.
Itthon a szüleimtől függök ugyan, de vigyáznak is rám. Akkor is, ha nem akarom. Még ébren lennék, míg le nem ragad a szemem, de akkor indíts lefeküdni, és így másnap mégsem leszek teljesen kifacsart rongy. Ha beteg vagyok, addig zaklat anyu, míg el nem megyek orvoshoz. Ha bajom van, mindig tud rá megoldást.( Persze nem a kilátástalan lelki dolgokra gondolok...) És ez csak pár dolog. Itthon úgy érzem, vannak jogaim a kötelezettségek mellett, hiszen a családommal élek születésem óta, ők is így állnak hozzám.
Én még nem készültem fel arra, hogy ilyen módon elszakadjak tőlük. Főleg így nem. A kapcsolatunk Zsoltival mindig ingatag, sosem lehet tudni, mi lesz holnap. Ez bevallom, miattam van így. Fogható a fiatalságomra, tapasztalatlanságomra vagy másra, de erre nem készültem fel. Egyik pillanatban majdhogynem szakítunk, a másikban jóban vagyunk. Így van. És azért menjek el itthonról, hogy elkerüljem a büntetéseket? Úgy döntöttem, inkább kiállom.
Ha hozzá akarok költözni, azért legyen, mert mindketten úgy érezzük, a másik az igazi. Felkészültünk arra, hogy kompromisszumokat kössünk a kedvéért. Készen állunk, hogy egy fokkal tovább lépjünk a kapcsolatunkban.
Jaj. Még leírva is ijesztő. Szégyellem magam, talán egy buta kis taknyos vagyok tényleg. Zsolti sokkal felelősségteljesebbnek tűnik, ő a jövőnkre koncentrál, a KÖZÖS jövőnkre, én pedig hallani sem akarok róla. Míg jó, addig legyen, ha már nem, akkor ne legyen. És engem aztán ne ijesztgessen eljegyzéssel. Persze jól megsértettem szegényt, de igazán nem szándékosan. Pedig mindenki ( a szüleimen kívül ) ezzel piszkál: már 19 éves vagy, lassan már kéne...és jönnek a süket dumáikkal: eljegyzésre, költözésre még nem gondoltál? Dehogyisnem. És görcsbe rándult a gyomrom.
Annyi minden van, amit még meg kell tennem. Többek között elmenni dolgozni. Eltartani magam. Felnőni. És sokat szórakozni is. Külföldre is elutazni. Kipróbálni a bungee jumping-ot, és a sárkányrepülőzést, meg meg csomó mindent. Tudom, hogy ez is olyan, mint egy kislány fantáziálgatása, de engem nem zavar! Azt akarom tenni, amit csak én szeretnék. Annyi tervem van! Így izgalmasnak és különlegesnek látom a jövőt.
Aztán mikor úgy érzem, összeköltözni valakivel. Eljegyzés, házasság, gyerekek...de ez még a nagyon távoli jövő. Úgy 5 év. Addig pedig, a jelenben kell élni, és nem kapkodhatunk el semmit, mert a - gyakran egészen ingatag - kapcsolatunk mehet rá. És ami még rosszabb: az életünk is. Pontosabban a boldogságunk.
Így hát kettőnk helyett is döntök! Még ha ez lesz az utolsó ép gondolatom is... de ez már másik téma!