Mostanában nehezen tudok írni. Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, és borzasztóan nehéz szavakba öntenem őket. Ezért is teszek be gyakran dalszöveget vagy idézetet. Nem is történik velem olyan, amit le kéne írnom, se különösen jó, sem pedig rossz. Nem érzem magam rosszul, inkább rengeteget gondolkozom. Rájöttem, hogy azt sajnálom a leginkább, hogy a szavak kevésnek bizonyultak arra, hogy őszintén elmondhassam a gondolataimat. Szeretném, ha jobban megismernének, ha túllátnának azon, amit mutatok akkor, amikor nem találom a szavakat, és csak hebegek-habogok, főleg amikor nem szólok semmit. Ezért is jó az írás. Szeretném, ha más is látna. Engem. Nem pedig a látszatot, aminek csak a fele vagyok én.
"Olyasvalami ez, amit nem tudok megmagyarázni. De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének... Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami
gyönyörűség; hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem."
Üvöltő szelek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése